Még van bennem harag, fájdalom, indulat, hogy itt hagytál egy olyan feladattal, amivel életem próbája megküzdeni. De van bennem hála, öröm és alázat, hogy misszionáriussá tettél, hogy szolgálhatom az Úr ügyét, hogy munkatársad lehettem, hogy alkalmasnak tartottál egy olyan iskola, a Veritas, vezetésére, építésére, ami a Te látásodból született. Vigyázok az örökségedre. El fogok számolni vele, amikor végre találkozhatunk, és megint hallhatom a legbosszantóbban gyönyörű szavakat tőled. Szeretlek. Nem baj?

Kedves Sándor, emléked és tanításod a szívemben őrzöm. Szeretettel és tisztelettel gondolok Rád, arra a nagyformátumú, csodálatos Emberre, akinek mindig volt lelkesítő szava, derűs mosolya, baráti ölelése, aki nem ismerte a lehetetlent, aki kizárólag a feltétel- és vég nélküli szeretetet árasztotta maga körül, rendületlenül bízva Istenben és az emberekben. Hálás vagyok azért, hogy ismerhettelek. Példád a mai napig sokszor eszembe jut, nehéz helyzetekben erőt és megnyugvást ad.